Miért vagyunk erőszakosabbak a neten?
Villányi Gergőpszichológiai tanácsadó, digitális pszichológia szakértő-
- Olvasási idő:
- 10 perc
- Közzétéve:
- 2021. december 1.
Az internettel kapcsolatos alapvető elképzelésünk kezdetben az volt – és elméletileg még ma is az –, hogy az embereket majd közelebb hozza egymáshoz, támogató közösségek alakulnak ki rajta, és segít a véleményeket, nézőpontokat megosztani. Ha viszont napjaink online bölcsességére gondolunk, miszerint „Soha ne olvasd el a hozzászólásokat!”, akkor sejthetjük, hogy valahol homok került a gépezetbe. De mi vagyunk a hibásak vagy a technológia? Miért olyan végletes az online világ, ahol kedves történeteket, rémhíreket, cuki macskás videókat és bántalmazásokról készült felvételeket egyaránt találhatunk?
Így hat ránk a digitális világ
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a viselkedésünk, a kommunikációnk és a személyiségünk online és offline szinte ugyanaz, hiszen ha én magam sétálok az utcán vagy ülök le a számítógép elé – miért lenne változás?
John Suler amerikai pszichológus, író 2004-ben publikálta először azt a tanulmányt, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy az online világban számos olyan komoly hatás ér minket, aminek nem vagyunk tudatában. Ez pedig azt is jelenti, hogy a viselkedésünket, érzelmeinket, hozzáállásunkat olyan „láthatatlan” erők mozgatják, amelyek ellenőrzés nélkül csúsznak át a szűrőinken, ha képernyőn keresztül kommunikálunk vagy ebben a közegben mozgunk. Ezt a szakirodalom online-gátlásvesztés-hatásnak (Online Disinhibition Effect) nevezi, és több összetevője is van:
Online nem kötelező a saját nevünket használni, és olyan fotót töltünk fel a fiókunkhoz vagy az avatarunkhoz, amilyet csak szeretnénk. Ez azzal jár, hogy elrejthetjük a személyazonosságunkat, az életkorunkat vagy akár a nemünket is, és beazonosíthatatlanok maradunk az ismeretlen közönség számára.
Az előbb leírt „láthatatlanság” egyenes következménye, hogy olyasmit is megengedünk magunknak viselkedés, hozzászólás vagy szóhasználat szempontjából, amit élőben nem tennénk meg, hiszen nem számítunk felelősségre vonásra vagy bármilyen negatív következményre.
Képernyőn keresztül hajlamosak vagyunk arra, hogy a másik embert, akivel kommunikálunk vagy akire reagálunk, ne tekintsük élő, lélegző, érző emberi lénynek.
Sokkal kevésbé vagyunk képesek uralkodni az érzelmeinken online, és ez főként az agresszív, bántó, destruktív oldalunkra igaz. Könnyebben csúszunk bele egy személyeskedésig, fenyegetésig fajuló vitába, és hamarabb adunk engedélyt magunknak arra is, hogy trágár, gyűlölködő szavakat vágjunk a másik ember fejéhez, mint ha mindez élőben történne.
Az online közegben nemcsak, hogy nem érzékeljük élő emberként a másikat, de a testbeszédét, a hanglejtését, a mikromimikáját sem látjuk sokszor, ahogy azt sem, hogy a szavaink, tetteink milyen hatással vannak rá. Így az empatikus készségünk is sokkal kevésbé lép működésbe. Azt is megfigyelték, hogy - egyéb okok mellett - a túl sok képernyőidő az empátiás készség alapszintjét is csökkentette az elmúlt évtizedekben, főként tinédzserek és fiatal felnőttek körében.
Élőbeszéd során néhány másodperces eltéréssel kommunikálunk, de a beszélgetés fonala folytonos, és tudjuk, mikor értünk a végére. Online bármikor reagálhatnak egy hozzászóláshoz, akkor is, ha hetekkel vagy akár évekkel ezelőtt született. Emellett egy érzelmileg nehéz, bántó helyzetbe is bármikor visszaránthat egy új bejegyzés, amit hozzáfűztek, vagy egy értesítés, ami erre figyelmeztet minket. Vagyis az online kommunikáció időkerete szinte „végtelen”.
Az online térben hajlamosak vagyunk idegeneknek órák vagy napok alatt bizalmat szavazni, és olyan intim vagy bensőséges témákat megosztani, amik offline ismerkedés során jó eséllyel csak a sokadik találkozás alkalmával történnének meg. Emellett az a veszély is fenyeget minket, hogy online valaki másnak hazudja magát, mint aki, és ezzel csal ki belőlünk érzékeny információkat.
Lehetőség vagy veszély?
A határokat ledöntő egymáshoz kapcsolódásnak a pozitív oldala, hogy bepillanthatunk mások életébe, és megérthetjük azt; fejleszthetjük empátiánkat olyan sorsok megismerésével, amik csodálatot kelthetnek vagy erőt, kitartást sugároznak. Összeismerkedhetünk vagy tanulhatunk olyan emberektől, akikkel amúgy nagyon kevés esélyünk lett volna találkozni. Akár azt is mondhatnánk, hogy az internet mindent felgyorsít és felnagyít. A lehetőségeket, a választékot és a veszélyeket is.
Ezt a szaknyelv online eszkalációnak nevezi, és a radikális viselkedésbéli vagy érzelmi reakciók élményét jelenti. Például csak a híreket szeretnénk átolvasni, de valami dühítőt találunk az egyik írás alatt –
ezt nem hagyhatjuk szó nélkül, és vitába szállva leírjuk a gondolatainkat, amiből eszmecsere helyett sértegetés, majd ha választ kapunk, már személyeskedés vagy fenyegetőzés lesz.
Hasonlóan jó példa, amikor fejfájásunk okait keresve egy online adatbázisban vagy orvosi oldalon a tünetek alapján idővel tumorra vagy extrém ritka betegségre gyanakszunk, hiszen akár arra is utalhatnak az általunk tapasztaltak. Az ilyen kérdések eldöntését egyébként szakemberre, orvosra bíznánk, de az online elérhető információ és lehetőség arra csábít, hogy gyorsan „megoldjuk” a minket feszélyező kérdést. Ezáltal viszont önkéntelenül csapdába is ejthetjük magunkat, mivel nem rendelkezünk elegendő tudással, hogy meg tudjuk szűrni az információkat.
Az online közegben döntő a bizalom kérdése is, ugyanis az itt létrejövő találkozásokban többet kell feltárni, megosztani vagy elmondani magunkról, hogy ugyanazt a bizalmi és kötődési szintet elérjük, mint ha élőben találkoznánk. Mindehhez személyesen hetekre, néha hónapokra lenne szükség, a digitális világban viszont akár azonnal vagy pár óra alatt eljutunk erre a szintre, mert a megosztott és kapott információk mellett a fantáziánk könnyedén kiegészítheti az ismerkedés és a másik fél személyiségének hiányzó mozaikjait.
Ha az online eszkaláció jelenségével kapcsolatban tudatosabbá szeretnénk válni a minket érő online hatásokkal szemben, vagy fiatalokkal beszélgetnénk a digitális világ pozitívumai mellett az árnyoldalakról is, akkor érdemes felvetni bizonyos témákat:
- online nehéz, néha lehetetlen leellenőrizni, hogy ki kicsoda, hiszen szinte bármit állíthatunk magunkról;
- honlapot, „szakértői” blogot bárki indíthat – nagyon fontos, hogy hiteles forrásból szerezzük be az információkat;
- az online hírek, cikkek, írások tengerében kiemelt fontosságú, hogy megszűrjük ezeket, keressük a forrást, amire hivatkozik, és azt is, hogy nagy hírportálok, megbízható médiumok is lehozták-e.
