Részletesen

A cancel culture (ejtsd: kenszöl kalcsör), az elnémítás kultúrája annak a jelenségnek a neve a kétezer-tízes évek kultúrharcos klímájában, amely régi kifejezésekkel a bojkott és a tettek következményei között húzódik. A cancelelés – azaz valaki követésének, támogatásának megszüntetése – kifejezés az afroamerikai népnyelvből származik: a városi munkás- és középosztálybeli feketék dialektusa, ami 2015-ben kezdett terjedni az interneten, nagyjából a nők elleni szexuális zaklatásokat elkövetők számon kérését célzó #metoo mozgalommal együtt.

Cancel culture-ként, azaz az elnémítás kultúrájaként azonban akkor kezdtek el beszélni róla, amikor bekerült a politikai térbe. A #metoo mozgalom olyan ismert, hatalommal bíró embereket is bojkottált, mint a zaklatási botrányba keveredő Kevin Spacey.

De az, hogy egy ilyen ügy után ezek a celebritások elhallgatnak, a velük kötött szerződéseket felmondják, készülő filmjeiket pedig nem mutatják be a mozik, teljesen új jelenségnek számított.

Összehasonlításként: hiába ítélte el Roman Polanski filmrendezőt egy amerikai bíróság, mert 1977-ben egy 13 éves gyereknek drogot adott és megerőszakolta, a rendező a mai napig a filmipar tekintélyes alakjának számít. Még ha nem is utazhat olyan országba, amely kiadná az Egyesült Államoknak.

A politikai térben az elnémításból sikerült olyan eszközt faragni, amely szembemegy a szólás szabadságával. A cancelelés azt, akivel megtörténik, kizárja a vitából, eszmecseréből, azaz csorbítja a szólásszabadságot. A leghíresebb cancelelt személy valószínűleg Joanne K. Rowling, a Harry Potter könyvek írója, aki miután a transzszexuálisok teljes egyenjogúságát nem helyeslő, illetve egy transzellenes véleményvezért támogató megnyilvánulásokat tett, szembesült a tömeg haragjával. Fontos azt is megjegyezni, hogy a cancelelés hatására sem Rowling státusza, sem a megélhetése nem került veszélybe. Rajongói olyan hátországot jelentenek, amely megvédi az írónőt, megtámadtatása pedig immár áldozatikonná is tette a konzervatív bulvársajtóban.

Mivel vonhatja magára valaki a cancel haragját?

Ha a Gamergate-et tekintjük az egyik korai elnémítási támadásnak, akkor azt mondhatjuk, hogy például a nőgyűlölő játékos közösség már pusztán azért üldözhet és fenyegethet egy játékfejlesztőt, kritikust vagy akár egy másik gamert, mert az nő, és nem osztozik a közösség mizogün előfeltevéseiben. Ezt az ügyet egy szakításon átesett férfi indította el, aki pletykákat kezdett terjeszteni kísérleti játékokat fejlesztő exbarátnőjéről, Zoë Quinnről. Magánügyből így az interneten tárgyalt sztorivá vált a szakítás, illetve hamarosan még tovább hízott a mozgalom, és női fejlesztők és feminista játékkritikusok (például Anita Sarkeesian) elleni zaklatási háborúvá vált. A Gamergate résztvevői azokat az újságokat is célba vették, amelyek kritikusan viszonyultak a mozgalomhoz. A mozgalom átterjedt más kulturális területekre is, a 2015-ös Hugo-díjat például egy Gamergate-közeli Sad Puppies nevű társaság próbálta meg úgy eltéríteni, hogy egy általuk kedvelt, nem progresszív jelölt kapja meg.

A progresszív oldalon nagyon sok mindennel, akár egészen apró ideológiai ballépésekkel is céltáblává lehet válni. Lehetséges, hogy a tömegharag elüldözi a Twitterről azt a népszerű kritikust, Lindsay Ellist, aki egy Disney-film ázsiai szereplőinek eredetiségére tesz kritikus megjegyzést (280 karakterben). Vagy egy transzszexuális Youtube-os személyiséget, a kulturális és filozófiai magyarázó videókat gyártó Nathalie Wynnt azért próbálnak elhallgattatni, mert egyik videójában egy, a progresszív közvélemény szerint meghaladott gondolatokat valló, szintén transz alkotót (Buck Angelt) kér fel egy rövid szinkronszerepre.

Aki egy iparági memoárban leereszkedően, ironikusan nyilatkozik egy város szingli nőiről és randipiacáról, lehet, hogy azzal szembesül, hogy mondataiért évekkel később kap büntetést. Így járt Antonio Garcia Martinez, technológus és profi provokátor, amikor munkát vállalt volna az Apple-nél. A Martinez elleni petíciót ugyan csak a dolgozók két százaléka írta alá, de ez elég volt a vállalatnak ahhoz, hogy azonnal szerződést bontson vele.

Lehet, hogy egy újságíró olyan kérdést tesz fel egy interjúban, amelyre egy afroamerikai üzlettulajdonos a Black Lives Mattert illetően is kritikusan válaszol, mire kollégái az eltávolítását követelik a szerkesztőségből.

Fontos látni, hogy a felsorolt példák alanyai közül a fizikai biztonságukért igazából csak a Gamergate célpontjainak kellett aggódniuk, a többiek verbális, diszkurzív erőszakot tapasztalhattak, a cancel leginkább nyilatkozatra, magyarázkodásra, időszakos visszavonulásra vagy karrierterveik (átmeneti) módosítására kényszerítette őket.

Szexualitás és hatalom

A metoo-mozgalom joggal vonja meg a bizalmat a hatalmukkal visszaélő férfiaktól, hiszen újabb olyan zaklatási ügyek bukkannak elő, amelyeket lehetetlen védelmezni. A frissebb nemzetköziek közül is kiemelkedik például annak a Vanessa Springorának a története, akit 13 évesen rontott meg egy ismert francia író, akinek a pedofíliáját azután még évtizedeken át eltűrte és leplezte az ország kulturális elitje.

Hasonlóan egyértelmű helyzet alakult ki Wahorn András képzőművész nyilatkozata kapcsán is, amelyben a gyermekek ellen elkövetett szexuális visszaéléseket normalizálta.

A gyermekek védelme a szexuális kizsákmányolással szemben egy nyílt, demokratikus közéletben sem képezi vita tárgyát.

De a szexuális visszaélések körül képződő morális pánik kitermelhet olyan ellentmondásokat, amelyekre fontos felhívni a figyelmet. Elképzelhető például, hogy egy közíró (nő), ha kritizálni meri a kontrolláló és paranoid szexuális egyetemi politikát, az átláthatatlan megvádolásokat és kivizsgálásokat, az új érzékenységbe öltöztetett személyes leszámolásokat, maga is eljárást von magára, s még az is előfordulhat, hogy egy esszéje ellen diákok tüntetnek a kampuszon, ahogy ez Laura Kipnisszel megesett.

Vissza a józan észhez

Összegezve: A konzervatív példák azt mutatják, hogy a cancel reflexe főként ott lép életbe, ahol valakik újabb keletű érzékenységeket csempésznének egy hagyományos közegbe (például a szexuális kisebbségek elfogadásának gondolatát a labdarúgásba). A progresszív oldalon pedig egy gyorsuló, követelő igény látszik működni, amely csak egy egyre szűkebb ideológiai pozíciót tekint elfogadhatónak, és minden kételyt megbüntet.

Az internet különösen türelmetlen közegében általában is igaz, hogy a „kibeszélés” egy (esetleg harcias, hangos) csoport értékrendjéből könnyen közel hozhatja az elnémítás fenyegetését.

A türelmetlenség az interneten is mindig ellensége az érvek mérlegelésének, a figyelmes szövegértelmezésnek.

Éppen ezért szülőként is a legfontosabb, amit tehetünk, hogy figyelemmel kísérjük azoknak a szubkultúráknak a történéseit, amelyekben a gyermekünk is részt vesz. Emellett pedig arról érdemes beszélgetni egy-egy ilyen eset kapcsán, hogy:

1. A felháborodott tömegeknek nem minden esetben van igazuk, a csoportos elítélés hangereje nem garancia az igazságra, a valóság az online vélemények elsöprő egyszerűségei között is sokrétű, nem sematikus. A jogszabályok és az erkölcsi elvek segítenek a mérlegelésben.
2. A hatalmi pozícióban lévő emberek kijelentéseit érdemes kritikával kezelni, hiszen mindenkinek, aki a nyilvános térben megszólal, fontos mérlegelnie, hogy mondandója, ha bánt, az igazság keresésének igényéből fakadóan bánt-e, vagy csupán önérdekből, esetleg pusztán a bántás kedvéért. És olyat bánt-e, akinek vannak eszközei, hangja egy vitához, vagy olyat, aki teljesen kiszolgáltatott.

Háttér:

A Gamergate röviden
Rowling esete
Lindsay Ellis esete
Nathalie Wynn esete
Antonio Garcia Martinez esete (saját összefoglalásában)
Matt Taibbi az amerikai sajtó cancel-szenvedélyéről
Vanessa Springora esete
A Wahorn-eset
Laura Kipnis esete

Van 10 perced?

Mélyedj el a témában szakértőnkkel!

Miért vagyunk erőszakosabbak a neten?

Villányi Gergő, pszichológiai tanácsadó, digitális pszichológia szakértő

Elolvasom