Képernyőre született? - A sharenting, a gyerekinfluenszerek világa és a gyermekek digitális veszélyeztetése

• Novák Adriennszakmai koordinátor, Bűvösvölgy

• Olvasási idő:

  10 perc

  Közzétéve:

  2025. augusztus 15.

„Csak egy aranyos kép” hangzik el sokszor – de hol húzódik a határ a gyermek magánéletének védelme és a szülő döntési szabadsága között? Meddig rendelkezik a szülő a kiskorú magánélete felett és hol kezdődik a akaratlan online veszélyeztetés?

Az online platformokon való jelenlét egyre fiatalabb korban, sőt akár már a születés előtt közzétett ultrahang fotókkal elkezdődik. A közösségi média, az online játékok, a szülői túlposztolás vagy a gyermekinfluenszerek (kidfluencerek) jelensége új kihívásokat állít a gyermekvédelem és a jogalkotás elé, mind a szülői-, mind pedig a fejlesztői felelősség szempontjából.

A gyermekek ma már nemcsak passzív fogyasztói az online tartalmaknak, hanem gyakran – akár tudatos, akár kevésbé megfontolt szülői döntésből fakadóan – aktív szereplők is lehetnek a különféle platformokon, sokszor mindez anélkül történik, hogy erről tudnának vagy dönthetnének.
Egyre több szülő oszt meg tartalmakat gyermekéről: ezek legtöbbször ünnepi pillanatokat, hétköznapi vicces jeleneteket vagy bensőséges családi eseményeket örökítenek meg és válnak bárki számára elérhetővé. Legtöbben szeretetből, büszkeségből nyitják ki a virtuális családi albumot a világ előtt, míg mások tudatosan építenek „énmárkát” és terelik az influenszerkedés irányába gyermekeiket.

De mi történik közben a gyerekek magánélethez, méltósághoz vagy nyugodt gyerekkorhoz való jogával? Hol húzódik a határ az ártatlan megosztás és a kiskorú digitális veszélyeztetése között?

Mi is az a sharenting?

A „sharenting” kifejezés a szülői nevelés és az online megosztás összeolvadása: azt a jelenséget értjük alatta, amikor a szülők rendszeresen tesznek közzé tartalmakat a gyerekeikről az online térben, legtöbb esetben a közösségi média profiljaikon keresztül. Ennek egy magasabb szintje, az over-sharenting, amikor az adott gyermek szinte minden lépését megörökíti a buzgó szülő és ezeket a pillanatokat mind-mind tudatja is a közeli és távoli ismerőseivel, idegenekkel.

Az interneten szinte mindenki találkozott már cuki, vicces vagy megható gyerekes posztokkal. Kezdetben egy aranyos születésnapi kép, később egy iskolai- vagy sportsiker kerül ki az online nyilvánosság elé: mind fontos emlékek, de a rendszeres megosztás mellett rövid időn belül kialakulhat egy olyan online jelenlét, ahol a gyermek digitális lábnyomának nagy részét a szülő építi fel. (A felelős szülői posztolás kérdéskörével korábbi cikkünkben is foglalkoztunk.)

Bár a szándék legtöbbször jóindulatú, a gyermekek nagy része mégsem dönthet arról, hogy hogyan szeretné látni önmagát az online világban. Egy-egy kép vagy videó akár több év múlva is előkerülhet, más kontextusban és más célra felhasználva.

Mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében? A kutatások a posztolók nagy részének motivációi között a szülői büszkeséget, a közösségi igényt és a közösségi visszajelzést (lájkok, hozzászólások) említik meg, de egyre gyakoribb a bevételszerzés motivációja is.

Vajon ezek a posztok hogyan hatnak a gyerekekre? Mi történik akkor, ha az ártatlannak tűnő képekből és videókból lassan egy, a bevétel köré szerveződött online élet épül, ahol a gyermek már nemcsak szereplő, hanem tartalom- és bevételi forrás is lesz egyben? Hol húzódik a határ a büszkeségből, szeretetből fakadó megosztás és a magánélet, valamint a gyermekjogok megsértése között? Mikor válik a sharenting extrém formája olyan jelenséggé, amely a gyermek biztonságát, fejlődését és gyerekkorát is kockára teszi?

A kidfluencerek világa

Kidfluencerek azok a kiskorú gyerekek, akik – legtöbbször – szülői döntésre saját YouTube-, Instagram- vagy TikTok-csatornán szerepelnek, termékeket reklámoznak,  vagy szórakoztatják a követőiket. Sokszor a szülő kezeli a profilokat, a gyerek pedig márkaépítő eszközzé válik – akár már babakorban. A szerepek elkezdenek keveredni: a szülők menedzserekké válnak, szerződéseket kötnek, marketingstratégiát dolgoznak ki, és futószalagon gyártják a tartalmakat, hisz minden követő és lájk számít. Egy idő után már nem elég a mobiltelefonnal rögzített családi videó, hanem professzionális technika és számtalan munkaóra vár azokra a szülőkre és gyermekeikre, akik ebben a világban kívánnak érvényesülni, ott, ahol a lájkok, a követőszámok és megtekintések elkezdenek üzleti mutatókká válni.

Ha a gyermekek be vannak avatva a róluk szóló tartalmak megosztásába, akkor elképzelhető, hogy rövid távon örömet okoz nekik a figyelem, amit a szülők és az online közösség ad. Hosszú távon viszont ezek a tartalmak maradandó digitális lábnyomot hagynak, amelyet a gyermek nem tud kontrollálni: gondoljunk csak bele, hogy egy olvasni már tudó gyermek mit kezd a rázúduló negatív kommentekkel, hogyan reagál a nála jóval idősebb és kevésbé jószándékú felnőttek esetleges behálózási kísérletére? Mi lesz, ha ő már nem akar termék/tartalomgyártó lenni, de a róla szóló korábbi tartalmak mind-mind elérhetőek maradnak?

Amikor az ártatlan családi megosztásokból bevétel és követőtábor épül, a gyermek helyzete is megváltozik: már nem pusztán egy átlagos gyermekkort élő gyerek, hanem „márka” vagy tartalom-előállító lesz, akinek mindennapjai a nyilvánosság elvárásaihoz igazodnak. Ez a láthatatlan pszichés nyomás, az állandó teljesítménykényszer, a követők elvárásai és a pénzkeresés a gyerekkor helyébe lép.

A határ a büszkeségből fakadó megosztás és a gyermeki jogok megsértése között akkor tűnik el, amikor a digitális tartalom már a gyermek magánéletét, méltóságát vagy fejlődését sérti. Például amikor intim pillanatok (betegség, hiszti, kudarc) kerülnek ki az internetre, vagy amikor a gyermek bevonásával készült tartalmakból a szülő anyagi előnyt kovácsol anélkül, hogy a gyermek értené, mi történik vele. Itt jelennek meg a jogi dilemmák is: a New York-i Gyermekjogi Egyezmény szerint a gyermeknek joga van a magánélet védelméhez, az életkorának megfelelő tájékoztatáshoz és ahhoz, hogy ne váljon kizsákmányolás áldozatává. Több ország már törvényben is szabályozza a gyerekinfluenszerek jövedelmét és jogait: például Franciaországban kötelező a bevételek egy részét letétbe helyezni a gyermek nagykorúságáig.

Hogy a francia megoldás hosszú távon mennyire lesz etalon az még kérdés, ahogyan az is, hogy a félretett vagyon vajon elég kárpótlás lesz-e a nyilvános gyerekkorért, ahol a gyermek jó eséllyel nem értette a következményeket, csak teljesítette a rászabott szerepet, alkalmazkodott a felnőttek elvárásaihoz, ahol ő volt a szülei munkáltatója és a szülei az övé.

Modernkori Truman show

Amikor a mindennapok legintimebb pillanatai – otthoni játék, bevásárlás vagy akár egy esti fürdés – videóra kerülnek és a felvevőgomb megnyomását a megosztás ikon megnyomása követi, nyilvánossá válik a magánélet és „fogyasztható termékké” alakul át. Ez az állapot sokban emlékeztet a Truman-show című film képkockáira, ahol Truman Burbank egész életét egy gigantikus stúdióban éli, minden mozdulatát kamerák rögzítik, és a világ közönsége nézi – miközben ő erről mit sem sejt. Barátai, családja, környezete mind „szereplők”, és az élete egy megkomponált valóság. A gyermekinfluenszerek élete szintén egyfajta valóságshow-ként zajlik előttünk, csak itt a kamera nem stúdióban, hanem a szülő kezében, a családi otthonban van.

A családi vlogokban és gyermekinfluenszer-csatornákon gyakran megjelennek azok a dramaturgiai eszközök, amelyeket korábban csak valóságshow-kban láthattunk: érzelmi csúcspontok, feszültségkeltő konfliktusok, „nagy bejelentések” vagy megható jelenetek. Nincsenek véletlenek: az algoritmusok – amelyek meghatározzák, mi kerül a felhasználók elé – azokat a tartalmakat jutalmazzák, amelyek a legerősebb reakciókat váltják ki. A menedzser-szülők így sokszor – tudatosan vagy tudattalanul is – ráerősítenek a drámára, az érzelmi pillanatokra, mert ezek hozzák a legtöbb megtekintést, követőt és bevételt.

Felmerül a kérdés, hogy ha a Magyarországon is népszerű BigBrother vagy a sok-sok szériát megélt ValóVilág gyermekszereplőkkel zajlott volna, vajon a társadalom, a jogalkotók vagy a gyermekvédelmi szakemberek miként reagáltak volna? Borítékolható, hogy széleskörű felháborodás, hatósági beavatkozás és komoly jogi szankciók követték volna egy ilyen műsor elkészültét. Mégis, amikor ugyanez a jelenség a közösségi média platformjain, talán kevésbé látványos módon, de sokkal tartósabban és kontrolláltalanabb formában történik meg, a reakciók vagy elmaradnak, vagy meglehetősen súlytalanok és felszínesek.

A privát gyerekkorhoz és a „láthatatlansághoz való jog”

A gyerekeknek joguk van ahhoz, hogy hibázzanak, fejlődjenek, és néha visszahúzódjanak – anélkül, hogy mindezt ezrek követnék végig. Bár a „láthatatlansághoz való jog” nem önálló jogi kategória, a magánélethez való jog, a személyes adatok védelme, az elfeledtetéshez való jog és a képmáshoz való jog együttesen biztosítja annak lehetőségét, hogy életük ne a nyilvánosság, az algoritmusok és a követők elvárásai szerint alakuljon. Így esélyt kapnak arra, hogy amikor elérik a biztonságos korhatárt, megfelelő szülői tájékoztatás mellett maguk dönthessék el, milyen képeket szeretnének megmutatni magukról az online térben.

Bár sok kérdésben elindultak a szabályozási törekvések, a gyermekinfluenszerek világának teljes és kielégítő jogi lefedettsége még távolinak tűnik. Ugyanakkor a legfontosabb szabályozási lehetőség a mi kezünkben van: mi döntjük el, mit osztunk meg, és mit nem. A tudatos szülői magatartás nem azt jelenti, hogy soha többé nem posztolunk semmit a gyerekről – hanem azt, hogy figyelembe vesszük a gyerekeink jövőjét, érzéseit és jogait is.
A legnagyobb ajándék pedig, amit adhatunk nekik, egy olyan gyerekkor, ami az övék, nem a közönségé.

Mit tehetsz szülőként, ha szeretnél tudatosan posztolni, felelősen, a gyerek jövőjét és érzéseit szem előtt tartva dönteni az online jelenlétről?

Íme néhány alapelv, ami segíthet: